„Látlak Téged, lelkemben vagy. Áramlásod érzem, hallom hangod.
Oázis volt a Veled-Veletek töltött négy nap.
Visszatérni a gyökerekhez, a tiszta forráshoz,
s átélni az általad megteremtett erdőjáró meditációkat.
Töltekeztem, tanultam – “egyensúly” – magamat, a teherbírásom.
Tanultam megadással lenni magamhoz.
Elengedni az általam is létrehozott elvárásokat.
Tanultam, hogy a kevesebb többet ad.
Megmártóztam a gondoskodó szeretetben, ami felemelt,
erősítette törékeny lelkemet – értékesnek éreztem magam.
Az Égiek akarata szerint gördültek el a felmerült akadályok
és belemerülhettem a tiszta forrásba,
amely ott csörgedezett a Köpüs sziklak alatt a völgyben.
Hazaérkezésem után találtam egy ikernyárfát, egy óriást, egy csodát!
Végtelen szeretettel és köszönettel!”
/Marika/
Erdőmeditáció a Bükk-hegységben csendben, mozdulatlanul, minden délután ugyanott, kellő látótávolságban egymástól, tisztelve egymás terét.
Az út odáig csendben vezetett, hallgatva a lépteink monoton surrogását, vagy figyelve a benső, egyre halkuló elmezaj monológját, monológ szüneteit.
Vajon hagyom, hogy kinyíljon a kapu az erdő avar- és virágillataira, az éjjeli eső után a nedves talajból párolgó dzsungeli pára illataira? Vagy megengedem, hogy a szélzúgás szárnyán lépdeljek, hallgatva az erdő hangjait, s olykor közben hallva a légzésem, a szívem hangját? Vajon ez az óriási tér mivé fonódik? Zenél?
Ki meditál?
„A szusumná működésbe hozása az egyedüli út
az elme szétszórtságának megakadályozására.
Amikor a lélegzet a szusumnában áramlik,
az ember befogadja az intuitív tudást.”
/Szvámi Ráma/
Kezdőkkel és haladókkal egyaránt a terem „laboratóriumi” körülményei közt kezdődött el a gyakorolás. Felépült a tartás és ülésmód, melyben először a negyed óra mozdulatlansága tudott megjelenni, később figyelmet kapott a légzés, az áramlás.
Nagyon sok meditációt előkészítő koncentrációs gyakorlás volt, ami még nem a gondolatnélküliség állapota – ezeket is meditáció néven hirdetik gyakran. Alapfogalmak kerültek helyére a jóga a nyolc tagú ösvényének említésekor.
Gyakorlatok hosszú sora – egyfajta műhelymunka a figyelemmel – segítette az érzetek, áramlások érzékelését.
A gyaloglásokban gyakran szerepelt a csend gyakorlata, ami nem csak a szavak hiánya, figyelve az elme tartalmaira, a múlt és jövő gondolataira azaz arra, hogy a félelmeket és aggódásokat a jelen-lét váltsa fel.
A meditáció Önmagad közvetlen tapasztalása, egy tudatállapot. Ha ezt tudod, kiestél.
Egy előadásban szerepeltek az oly gyakran használt, tévesen beidegződött függőségeink, a klisék, amik jelentősen nehezítik a meditáció gyakorlását – a jógában ez az 5 klésa. Mivel a szokásaink összessége adja megnyilvánulásunk, – „a szokás hatalma” – így a négy nap offline üzemmód és a folytonos műhelymunka elkezdte feloldani a meglévő kliséket, teret engedve valami újnak.
Az egyéni selfness úton és gyakorlatokon keresztül kiderült, kinek mi a jobb: a terem csendje, vagy épp az erdő erőtere.
“A csendből ered a béke, a boldogság, és az elragadtatás.
A meditáló emberek ezt a csendet teszik meg személyes hajlékukká.
Ez a meditáció végső célja.”
/Szvámi Ráma/
Miben segít az erdő?
Törzsi időkben még az ember a természet részeként volt jelen, a vallások és városok kialakulásával az ember elhitte, hogy uralja a természetet.
A fák alkotta erdők harmonikus, jól alkalmazkodó életközössége, örök (körö-k) változásban és körforgásban élik életüket, mint egy tökéletesen megalkotott életmodell, melybe napjainkban bele-bele szól az aktuális ökológiai és ökonomiai szemlélet.
Ez a harmonikus életközösség tökéletes vízbegyűjtő és vízszállító, fotoszintetizál, kiváló pormegkötő és a fák gyökérzete és a gombafonalhálók rejtett szövetségéből kialakult több km-es „vezetékes” és „vezeték nélküli” információs hálózat. Több száz rövid és hosszú életű, növény és állatfaj tápláléka és otthona – biodiverzitás.
A fák szimbólumai az égi kapcsolatnak, kapcsolódni általuk egy lehetőség, a meditációt segítő felfelé áramlásra. Hármasságuk – gyökérzet-törzs-lombkorona – jól szimbolizálja Föld – Ég kapcsolatát. A kapcsolódás ajánlott kiélesedett, tiszta érzékelésben (böjt, tiszta ételek, nyugodt idegrendszer, félelemmentes elme, tiszta szándék) így automatikus, emelő. Az erdő támogató, éltető erejéhez érdemes lelassultan fordulni, ez a természet tempója, így jöhet létre élő kapcsolat.
A kozmikus tudatosság, a szépség érzékelése, mind felerősödnek a fák élő terében. Ebben a tudatállapotban, szemlélődésben nő az intuíció, azaz belső látás, a belátás képessége, ami egyben emlékezés az elfeledettre, emlék-szem nyiladozása.
Nem véletlenül a magyar népmesékben az élet szimbóluma a fa, életfa, ég-ígérő fa. A magyar népmese teljes tisztaságában tükrözi az ősi tudásokat az ember szakrális feladatáról és képet ad a lét természetéről.
Az erdőben meditáláshoz minden nap ugyanarra az előtte gondosan kiválasztott helyre vitt utunk, hogy ismerős legyen. Ott szabadon, érzésből, – nem elméből – választotta ki mindenki a saját helyét.
Ha fát választott valaki, nem ismerte előre a teremtett, fajtára jellemző szimbólumokat. A fa kora, törzsének és leveleinek formája persze utalások ezekre az egyedi sajátosságokra.
Egy daliás, ezüstszürke, nyílegyenesen felfelé törekvő bükk erőtere nagy kérdésekre ad válaszokat, ha türelmes vagy; erősen emelő hatású, önbizalomerősítő, a küzdelem nélküli erő szimbóluma. A bükk lombkoronája szinte teljesen zár, így misztikus fény-árnyjátéka a templomépítészetben az ólomüvegablakok fényjátékának ihletői.
A gyertyánfa alatt – volt aki ilyet választott – a felébredés, feleszmélés a gyakori a gyertyán belső fényes gyertyáNjánál.
A bükkös erdőben egy-egy juhar is megtelepedett, békét árasztva, ötágú/ötujjú leveleivel jelezve az emberi sorsközösségvállalást.
Ebben a benső csendességben elmerülve, rálátva Önmagunkra, ki-ki megélte egy-én is-ég-ét, azt ami a nagy betűs Én, és nem az ego énje; azt amit legtermészetesebben tud átadni, áramoltatni és példaként mutatni másoknak.
Vizes nadrágban meditálni?
Szeretnél változtatni, de nem mersz? Nem ismered, mi következik utána? Nem a megszokás képei, rutinjai várnak, hanem teljesen új, tervezhetetlen helyzetek vagy elrendelések. De a késztetés egyre nagyobb a változtatásra, a változásra, mert ami ezideig többszöresen kipróbálva, garantáltan nem működik azt ideje lecserélni.
Szeretnél vált-ani, cserélni? Mit adsz érte?
Egyik éjjel morajló vihar vonult át, égi, testbe hatoló dörgedelemmel, mintha kis kőházaink papírból volnának, szabad teret adva a vízióknak – tuti megnyílt a föld a házikó mellett a villámcsapástól vagy elszenesedett egy bükkfa.
Tudtam reggel így nem lehet lejutni szárazon a nyárvégi burjánzó vizes növényzet közt testébresztő gyakorlásunk helyszínére. Garantáltan elterelődik a figyelem a gyakorlásról, ha a test nyűgei, vizes nadrág és cipő elvonják a figyelmet.
Hangolódtam, nyitottan állva a változtatáshoz, melyik erdőtér hív ebben a szürke fedett, gomolygós felhős reggelen.
Egy sűrű lombozatú bükkös és egy sziklafal védelme lett gyakorlóterünk.
Nyújtózó karjainkban nyíltak az áramlások kisujjtól lábkisujjig, mikor fényszínjáték ébredt és szűrődött be, utat találva a lombréseken. További tágulás a fénynyalábok ámulatában – vágni lehetett a csendet. Új hely, új körülmények – s mindenki rákapcsolódott az örök változás kerekére – az elfogadás automatikus volt.
Létöröm
Harmadik nap este készülődés a gyertyás meditációhoz, a langyos nyári estén kőtalapzaton igazgatta mindenki saját gyertyáját, hosszas mocorgás, nem akart elhalkulni a kuncogás, még egy csevej, még egy kacaj. Hosszú várakozás, majd lecseng, simul a tér és lassan elindul mindenki a közös térben befelé – de nem így lett! A kuncogást megint hangosabb nevetés követte, mikor egy társunk már majdnem fuldoklott, hogy visszatartsa a nevetést.
A gát áttört és hangos, mélyről rázkódó, igazi könnycsurgatós nevetésfolyammá nőtt, elragadva minket, egy hullámra húzva, közös örömmámorba, amikor azon nevetsz, ahogy a másik nevet, és amikor már fogalmad sincs, min nevetsz.
Aznap este ez volt a meditációnk – garantált közös létöröm, minden elmetartalom nélkül.
A zárókörben, az utolsó erdőmeditáció után – a megszokott helyen –kihangosodott pár egyéni tapasztalás.
„Ó mennyire hangos volt a szűnni nem akaró hollók károgása, megzavart – lehet hírül vitte, nem erdőlakók időznek itt!”
„Semmit nem hallottam a madarakból, leültem és szálltam…”
„Ahogy erősebben fújt a szél, minden gond-om elszállt….segített nekem a hangja, érzem…még a derekam sem fájdult meg!”
A megosztások és köszönetek után a tábort bezártam……… még mindig ültünk, nem mozdulva, otthonosan, időtlenül egy nagy szeretetkörben.
„Gondolj csak az óceánra. Állsz a partján és nézed.
Irdatlan hullámok, viharok, emelkedő és süllyedő vízfodrok.
Ha egy gyermeket kérnénk meg, hogy fesse meg az óceánt,
a kép hullámokat ábrázolna, mert ez az óceánról alkotott elképzelésünk.
Hullámok és mennydörgésszerű robajok.
Ugyanakkor Jacques Cousteau írt egy könyvet az óceánról,
melynek a következő címet adta:
A csend világa.
/Szvámi Véda/
Ez egy tábori mese volt, de a legfontosabb a saját tapasztalásod.